JÓ ÉTVÁGYAT!
Van a Viharsarokban egy olyan pont a téridő
koordinátarendszerében, ahol - akár mint egy eseményhorizont közelében
- rendre találkozhat az ember furcsa, neki kivált tetsző (vagy adott esetben
különösképp nem tetsző) dolgokkal, sőt, néha akár önmagával - némiképp
ellentmondva ezzel nemcsak a relativitáselmélet atyjának, hanem még a
"kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni" hérakleitoszi maximájának
is.
Idén augusztus ötödike és hetedike között kilencedik alkalommal rendezte
meg a Csabai Ifiház a magát összművészeti fesztiválként definiáló Csalánlevest,
melynek végül névadója is asztalra került - az ízlésbeli sokszínűségre
való messzemenő tekintettel sóval vagy anélkül, erős öntettel súlyosbítva
vagy csak natúr fogyasztva. És éppen ilyen volt az egész rendezvény is.
CSALÁNLEVES FOTÓK
Megérkeztek az első képek a 2005-ös Csalánlevesről. A fotók bemutatják az egész fesztivált az előkészületektől a zárókoncertig.
A galéria megtekinthető a CSABANET-en az alábbi linkre kattintva:
Csalánleves 2005 - az első képek
MÚLTIDÉZŐ BEKÖSZÖNTŐ
Csalánleves a tanyán
Az elmúlt évtizedben időnként fel-felsistergett körülötte a kulturális közélet állóvize: volt, aki elnézően mosolygott, hogy ugye ez mégsem művészet; volt, aki tombolva követelte, hogy tiltsák el a tevékenységtől, száműzzék, törjék kerékbe ifjúság elleni bűntett és közbotrány okozása miatt; volt, aki minden produkcióját nyomonkövette, és nagyon vigyázott, hogy ne vegyék észre rajta sem az érdektelenséget, sem az értetlenséget, és persze voltak őszintén kíváncsiak, sőt rajongók is szép számmal. Van, aki hülyének tartja, van, aki lelki deformáltnak, van, aki korszakos művésznek, és olyanok is akadnak szép számmal, akik ismerik és szeretik. Az ember neve: BMZ. Ki kell írnom? Na, jó, Baji Miklós Zoltán.
A
hét végén az ő tanyáján zajlott a Csalánleves címet viselő háromnapos
hepening. Olyan fesztiválszerű képződmény ez, aminek nehéz lenne bármiféle
műfaji, irányzati kategorizálását megadni. Valamikor régen elkezdték,
aztán hol így, hol úgy alakult, volt, hogy szünetelt, mindig változott,
eleinte a szent borzadálytól a csakazértis polgárpukkasztás orgazmusáig
mindenféle érzelmek kísérték a köztudatban, mígnem Békéscsaba megszokta.
Ma már egy a sokféle nyári program közül, legalábbis nem korbácsolja a
polgárok nyugalmát.
Szombaton tudtunk kimenni, belekóstolni - na, nem a csalánlevesbe, mert az vasárnap készült el, hanem a programba. Azzal fogadtak, hogy péntek este több százan voltak kint a koncerten, szenzációs hangulat volt, ma némileg gyérebb közönségre és csendesebb estére van kilátás. Őszintén szólva nem is bántuk. A környezet elbűvölő volt, nem ironikusan mondom: komolyan. Az udvar végében mindenfélékből összetákolt színpad, mellette szalmabálák, itt-ott műanyagszékek, rozsdás vaságyak matracokkal, ezen ültek például a Gubis Misiék. Amolyan gyülekezős hangulat volt, sorbaálltunk a kocsmapultnál, üdvözöltük az ismerősöket és ismeretleneket, ,,láttad? hallottad? ott voltál?'' - típusú kérdésekkel molesztáltuk egymást. Aztán BMZ felcihelődött a színpadra, és elmesélte, hogy a behirdetett Gubis-produkció az tulajdonképpen egy audio-performance, a technikusok pedig felkérték, hogy mintegy három percben ismertesse még az est további programjait is. Megértő röhögés, BMZ pedig engedelmesen sillabizálni kezdte a plakátot, következetesen Skandináv Majmoknak titulálva a Gibbons-t, mondván: ez utóbbit nem tudja kimondani. Gubis háromtételes CD-je kellemes volt, elvont, de semmi sokkoló erőszak: a hang beburkolta a tanyaudvart, beleolvasztott bennünket is, otthonos nyüzsgésben találta a csapatot az alkony.
A
megtisztulási aktust előkészítő előadásra kissé nehezen kászolódott össze
a társaság, de végül a többség összegyűlt a mester, Somogyi István körül.
Lévén magam még mindig kissé szkeptikus az ilyen dolgokban, töredelmesen
be kell vallanom, hogy nem volt kedvem félbehagyni egy nagyon érdekes
beszélgetést, így utólag csak annyit tudtam meg, hogy a tűzönjárás nem
cirkuszi mutatvány, hanem tisztító-gyógyító szertartás. A segítők sötétedéskor
megrakták a tüzet, olyan formája volt a máglyának, mint a honfoglalók
süvege. Körbeültük (-álltuk), a Berbécs zenekar moldvai muzsikát játszott.
Néhányan távolabb söröztek, az ő hangjukat néha lehetett hallani, amúgy
csendben hallgattuk a zenét, bámultunk a tűzbe, s ahogy időnként körbenéztem,
az arcokon nyugalom ült. Mintha mindenki egy kicsit megpihent volna; a
zajos város, a döngő zenegépek kocsmazaja most távolinak és értelmetlennek
tűnt. Aztán a mester és segítői szétkotorták a parazsat, és tízegynéhány
ember kellő felkészülés után átment a tűzön. Többeknek ez láthatólag inkább
produkciót, semmint kultikus szertartást jelentett, de becsületünkre legyen
mondva, egy-két kivételtől eltekintve tiszteletben tartottuk a tűzön átkelők
hitét és bátorságát.
És tulajdonképpen ez az, ami végig jellemző volt a bulira. Ne vegye senki nagy szavaknak: kis kóstoló a Csalánleves az igazi szabadságból. Semmiféle rétegtudat vagy görcsös csoportnorma nem tolakszik közénk, divatos lila nadrágkosztümben vagy szakadt pólóban éppúgy járkálhatsz, észre sem veszi senki. Mindent szabad, semmi sem kötelező, ezért aztán nem is igen jut eszébe senkinek olyasmit művelni, amivel mások szabadságát felkarcolja.
Még
belenéztünk a film elejébe (A másik ember iránti féltés diadala, 40 labor),
aztán indulni kellett. Kifelé még megálltunk beszélgetni Varga Tamással,
így kiderült, hogy ez a buli tulajdonképpen az Ifiház rendezvénye, ezért
ő a szervező. Meg azért, mert imádja csinálni. Jött BMZ, iszonyú fáradt,
nem csodálom. Az járt a fejemben, hogy lám, a guru is megcsendesedett,
de teheti: stabil az utánpótlása, amit elkezdett, sikerült, és úgy tűnik,
sokáig fennmarad. Mondják modern művészeteknek, alternatívnak, én úgy
neveztem el: a tágan értelmezett kultúra szabad művészeti kínálata. Remélhetőleg
a hivatalosság még sokáig távol tartja magát ettől, mert ez így jó, ahogy
van. Fésületlenségében is magas, elvontságában is élhető minden kíváncsi,
nyitott, szabadon lélegezni szerető ember számára.
írta: B. Koltai Gabriella
forrás: CSABANET